2011. december 31., szombat

BUÉK 2012???

Sok gondolat fűz minden egyes újévhez. Bár be kell ismerjem: nem nagyon rajongok a szilveszterért. Hogy miért? Ezt sajnos én sem tudom. Csak szimplán negatívum! -.-
Minden esetre ha ti szeretitek, azért senkit sem fogok likvidálni! És ha nem senkit sem fogok körbe csókolgatni. Csak szimplán el vagyok vele! ^^
És remélem, hogy jövőre is megmarad ez a klassz olvasótáborom - sőtt az se lenne gond ha gyarapodna ;)
Ezúton szeretném megköszönni mindenkinek akik írtak, hogy egyáltalán írtak. xD És aki olvasott annak is hálás köszönet! Sok sikert a jövő évbe. A linkcserékbe még mindig benne vagyok! ^^

Boldog Új Évet drága olvasóim! ;)

Aki idén úgy érzi, hogy unatkozni fog az benézhet a többi blogomra is xD (KATT! :D)


[Remélem egyet se hagytam ki xD]

pussyy: MELODDY

2011. december 28., szerda

XV.fejezet: Are you kidding?

Sziasztok!
 Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy újabban mennyire elhanyagoltalak titeket. Nagyon sajnálom! A sok ünnep minden időmet lenyúlja. De most itt vagyok a 15. résszel! ^^ Komikat kérek ;)


[Te viccelsz?]

A tegnap este miatt kissé fáradalmakkal küszködtem, de mégis tudtam, hogy el kell mennem suliba. Mintha beteg lennék, vagy nem is tudom... végtére is: a szerelem is egy betegség! Akkor semmi gond.
A reggel első percei az ébredéssel telődtek, de nem csak számomra - tegnap a három "grácia" kicsit becsípett (ezért is aludtak a padlón), így nekik még nagyobb nehézségekkel kellett szembe állniuk - mint pl. fejfájás, émejgés, hányinger... - míg én és Tom egész fittek voltunk. Már ha ezt a zombulást annak lehet nevezni... egyedül talán Kevin az, aki teljesen normálisan érezhette magát - bár a tegnapi csata lehet neki is okozott pár harci sebet.
Az asztalnál ülve rengeteg sok üres tekintet fogadott, amit előbb-utóbb valakinek meg kellett törnie: ez pedig Tom volt.
- Hát ti, három jó madár, merre kujtorogtatok?
Leo válaszolt:
- Eleinte mindenki máshol, aztán összefutottunk a sarki kiskocsmában... és hát... gondolhatod!
- Persze. El tudom képzelni.
- Gondolom Kevin, és ti csak ültetek és lestétek a meccset.
Találgatott Oscar, amire mi Tommal összenéztünk. Erre Tom vigyorogva adott választ a fel nem tett kérdésre:
- Ja. Jó kis menet volt.
Szemeim hirtelen kipattantak és az asztal alatt egy megindító - napkezdő rúgással ajándékoztam meg bátyám bokáját. Aztán kellemetlen érzés fogott el a tegnap estére gondolva... elpirultam és a cappucchinomra meredtem.
- Au! Te vadállat. Az ágyban nem vagy ilyen, ugye?
Tom eme felszólalására mindenki érdekesen nézett bátyámra. Én elvigyorodva fordultam felé és még egyszer megrúgtam. Kevin folytatta a társalgást:
- Én aludtam.
- Ezt sejtettük.
- Azt nem tudom Billék mit csináltak, de biztosan el voltak...
- Óh! Nem is tudod mennyire.
Továbbra is Tom tette a célzásokat számomra, de már nem erőlködtem... fejemet az asztalba csaptam és úgy maradtam egy ideig, amikor megint éreztem azt a valamit... elpirulva egyenesedtem ki újra. Justin hirtelen felállt:
- Na jó. Szerintem menjünk az órákra...
- Egyet kell, hogy értsek.
Szólt Leo, mire Kev biccentett és felállt. Hogy én se maradjak ki a dologból bekapcsolódtam:
- A nap kezdő legjobb ötlete.
Ezután mindenki pakolászni kezdett - én, kihasználva az alkalmat, hogy senki sem engem állít középpontba Tomhoz fordultam, hogy fülébe súgjam amit akarok, de persze megint megzavartak...
- Tom! Mi lesz az első órátok?
Tom felém fordult:
- Mi lesz az első óránk?
- Biosz.
- Biosz!
Megforgattam szemeimet, kaptam a cuccom és hamarosan mindenki elindult órára...
***
Az órán ülve továbbra is fülig pirulva ültem, és úgy, mint aki karót nyelt. Miért is van ez? Mi a bajom? Mi volt ez a reggeli incidens, amit csak "valami"-ként emlegetek? Hamarosan megsúgtam bátyámnak, mert már nem bírtam tovább. Hogy miért is ülök mellette? Mert erőszakos volt és megint megkapta, amit akart. Szerencsétlen Pietro meg egyedül maradt megint.
- Viszket a farkam.
- Megvakarjam?
- Inkább felejtsd el, hogy szóltam...
- Miért? Tudod, hogy jó lenne!
- Persze. De nem egy biológia órán!
- Hát: a nemi kapcsolatok szerintem elég bioszos témák. Megvakarom!
- Ne!
Elkaptam a kezét, és álrébb csúsztam a székkel. Még a végén olyat tesz, amit én bánok meg helyette! Ezt pedig nem akartam, így most jó ez a kis távolságtartás.
- Most miért mentél álrébb?
- Hogy ne történjen olyan, amit te nem bánnál meg, de én és az osztály igencsak!
- Hű. Mi lenne az?
- A totális beégés!
- Miért? Ez neked mitől ciki? Te buzi vagy.
- Inkább meleg, vagy homoszexuális. A buzi olyan megalázó!
- Az is megalázó, ha viszket a farkad, nem?
- Idióta.
Ezzel talán lezártnak tudhattam a témát, de figyelmem nem kerülte el Tom perverz tekintetét. Hát ez sosem adja fel!
Sóhajtással nyugtáztam a kicsöngetést, és már szaporán álltam is volna fel, amikor az osztályterem ajtajánál néhány ismerős alakot véltem felfedezni: az egyik Sam volt, az egyik izomagyú végzős. Van egy sejtésem mit akar itt a teremben! A barátnőjét, Bettyt várhatja. Ugyanis ez a lány a mi osztályunkba jár. Tudtam, hogy nem vagyok közkedvelt arc a szemében, ezért is igyekeztem kerülni a farkasszemet. Csakhamar elérkeztem az ajtóig, ahol már ott tornyosult Bettyt a karjai közt tartva. Bárhogyan is helyezkedtem sehogyan sem tudtam elférni mellettük, ezért igyekeztem némi bátorságot meríteni a mögöttem sétáló bátyám jelenlétéből, és hamar hangot adtam óhajomnak:
- Izé... szia Sam... kiengedsz, légyszi?
A lemondás keserű ízét tudhattam szám sarkában, mikor is Sam eképpen válaszolt:
- Miért engednélek, Kaulitz? Ki vagy te itt?
- Bizonyára nem egy izomagyú pöcs!
Csatlakozott bátyám a beszélgetésbe. Kissé összerezzentem hangja hallatán, mert tudtam, hogy Sam ideges típus... ezzel egyetembe azt is számításba vehettem, hogy nekitámad Tomnak. De nem így lett... félre állt és így Tom kiléphetett előtte. Szinte belesimultam bátyám hátába, úgy jutottam ki mögötte. Úton a T2-es terem felé kérdőre vontam:
- Ez mi volt?
- Micsoda?
- Az, hogy Sam csak így... engedett úgymondd!
- Ó! Nos: tavaly akadt egy kis összetűzésem a drága Sammel, mert a barátnője teljes szívéből azt állította, hogy én lefeküdtem vele. Ami történetesen igaz, de nem tudtam, hogy Sam csaja!
- Az igen. Micsoda szerelmi ügyek!
- Ugye? Neked ilyen eseteid még sosem voltak, nemde?
- Hát nem.
Már hogy lettek volna? - és hamarosan elérkeztünk a terembe. Egész órán azon kattogott az agyam, hogy Tom miért siet folyton a védelmemre, és "otthon" (vagyishát a koliba) miért nem tesz így? Na jó: megfeledkeztem valamiről. A koliban is megvéd! Furcsa, talán valami égi jel, hogy így, ilyen rövid idő alatt ennyit változott... de ez a változás engem továbbra sem zavar - sőtt: dicsőítem a napot, mikor eszébe ötlött, hogy kedvesebb is lehetne velem. Ja és azt is amikor a farkamat akarja vakargatni...

2011. december 16., péntek

XIV.fejezet: My Darling

Sziasztok!

Végre visszakaptam a lapimat és a pendrivemet is! Mostmár van rész ;) Remélem nagyon nem várakoztattalak meg titeket! :) pussyy

[Kedvesem]

18+


- Miért kell neked mindig bajba kerülnöd?
Kérdezte tőlem még mindig szorosan ölelve testemet. Simogatta a hajam és továbbra sem vette le a kezét derekamról. Feltekintve aggodalmas szemkontaktusa bennem is félelmet keltett. Félelmet? Nem. Inkább zavarba ejtő volt! S mindeközben odakint nagy pelyhekben hullott a hó, ezzel teljes téli hangulatot teremtve lelki harmóniámban. A kinti hideget tökéletesen elfedte az idebent felszerelt konvektor meleg hősugrzása.
- Mintha direkt csinálnám...
Válaszoltam bátyám által feltett kérdésre. Kicsit ideges lettem, mert ami ebből a kérdésből átjött az a tömény szarkazmus - de legméllyen mégis ott lappangó aggodalom volt. Továbbra sem váratott meg egy hosszabb hatásszünettel, inkább folytatta, de már képes voltam a szemébe nézni.
- Te idióta! Tudom, hogy nem direkt csinálod. Ahh... na jó: nézd! Nem szeretem elsietni a dolgokat, de tartozom neked egy vallomással...
- Éspedig?
- Bill, sokat jelentesz számomra. Nem akarom, hogy komolyabb bajod essen! De ha továbbra is játszani akarod a nagy menő főkant, akkor azt nagyon rosszul csinálod. Hagyj fel ezzel a próbálkozással!
- De Tom... én csak próbálok rendes férfi ként gondolkodni!
- Ne tedd!
- Micsoda? Miért?
- Mert én... ohh... mert én így szeretlek, ahogy vagy!
- Tudom Tom. Tisztában vagyok azzal, hogy így is szeretni való vagyok, de...
- Meg persze "szerény", ugye?
- Még nem fejeztem be.
- Hát akkor fejezd!
- Megtenném ha hagynád...
- Most hagyom, de te mégsem teszed!
- Tom!
- Bill!
- He?
- Te is a nevemet mondtad, én is a tiéd...
- Idióta... na szóval: mindenki szemében olyan vagyok, mint egy csaj... ez zavar engem egyedül! Nem akarok olyan lenni, mint egy lány.
- Pff. Ezzel már nem elkéstünk? Akkor minek fáradsz?
- Köcsög vagy!
- Igen? Te meg akkor egy bödöny!
- Ajj...
Kibújtam öleléséből és éppen a szobába surrantam volna Kevin után, de Tom elkapta a karom. Megálltam. Éreztem ahogy közelebb lép hozzám, így ezáltal kezem lazábban maradt. Felzárkózott szorosan mögém, így éreztem a hozzám érő... nos hm: nemi hozzátartozóit! Igen... azt hiszem így fejeztem ki legszebben magam! De mielőtt védekeztem volna egy oltás csusszant ki a számon:
- Tom, mi lenne ha nem döfnéd a seggembe a farkad?
- Hát nem tetszik? Sokan lennének a helyedben.
- Jó Isten...
- Itt vagyok mögötted!
- Tom! Na és még én vagyok az egoista.
- Igen, te! Én csak tökéletes vagyok.
- Hagyjuk a témát, oké?
- Oké. Akkor...
Másik kezemet is lefogta és továbbra sem változtatva pozíciónkon belecsókolt a nyakamba. Erre persze felszisszentem és végül behunytam a szemem úgy élveztem a pillanat varázsát. Füleim hallójáratában már-már szinte hallottam ahogy a hópelyhek földet érnek ebben a hűvös tél eleji időjárásban, és csak hallgattam száncsengő érzetét keltő hangjukat, amik tökéletes összhangban alkottak kellemes ritmust bátyám egyre gyorsuló szuszogásával. Lassan elengedte a kezem és pólóm alját kutatta fel, minek után még szorosabban húzott magához. Már - már olyan szorosan, hogy nem tudtam egy helyben megállni... hamarosan eljutottunk a falig, amire tökéletesen felkenődtem, de kezeimmel mégis támaszkodtam, miközben bátyám a hátam mögött szórakozott és továbbra is a nyakam kényeztette. Kicsit talán gyorsabb volt a tempó, mert úgy lefejeltem a falat, ahogyan csak kell, ami persze a fizikai hangtörvénynek megfelelően koppant. Bentről a szobából egyszerre csak Kev hangja csattant fel a hóesésben:
- Hé? Mit csináltok?
Tom befogta a számat, mert épp válaszolni készültem. Kissé hozzám simult, miközben elérte a szoba kilincsét, és elfordította benne a kulcsot, majd visszatért hozzám és végre szemtől - szemben álltunk egymással. Mámorítóan buja mosoly terült arcára, ami teljesen kizökkentett a saját egyensúlyomból, alig bírtam talpon maradni. Akaratom ellenére viszonoztam neki azt a bolondító mosolyt... fülemmel egy vonalba támaszkodott neki a falnak, szabadon lévő kezével ismét derekamat kutatta. Erre őzike szerűen pislogtam egyet, majd valami megmagyarázhatatlan indokból előre dőltem. Ő pedig felém. Ajkaink hamarosan megkapaszkodtak egymásban, és az eleinte kellemes, óvatos csókokat, később vad hullámzásból előtörő hirtelen jött hevesség váltotta fel. Nyelveink eltáncolták a földkerekség összes táncát egymással összefonódva - és mikorra már többé-kevésbé magamhoz tértem csak azon kaptam magam, hogy átkarolom nyakát és erősen magamhoz húzom. Bátyámnak történetesen elnyerte a Nobel - díjat ez a cselekedetem, és kihasználva a bennem tomboló hormonok összességét elkezdte pólómat felfelé húzni. Engedelmesen felemeltem kezem, hogy le bírja szedni rólam, majd folytatólagosan én szabadítottam meg őt ettől a (pólónak nem mondható) lepedőtől, ami leplezte felső teste szépségeit. Úgy éreztem a nadrágom szét szakad, és borzalmasan szorított is... de Tom ekkor megint egy perc erejéig ott hagyott. Addig bezárta a bejárati ajtót. Eddig én legyezgettem magam a kezemmel, mert olyan melegem volt, mint egy vad nyár közepén az egyenlítő mentén verseny futásban résztvevő embereknek... bátyám hamarosan visszatért hozzám, de még csak rám sem nézett, úgy túrt bele hajamba és folytatta a csókolózást. Átfontam karomat csípője felett és igyekeztem minnél erősebben magamhoz húzni, mert már valósággal nem bírtam magammal... hamarosan eltántorogtunk a kanapéig, de hogy hogyan azt nem tudom, elképzelésem sincs, mert a rózsaszín ködfelhők között lebegek elméletben. Emellett kegyetlenül fájt nadrágom takarásában lévő férfiasságom, és éreztem, hogy egyre és egyre csak keményedik... persze Tom kitalálta gondolatmenetemet hamarosan attól is megszabadított... mivel magamból kiindulva csak arra tudok következtetni, hogy neki sem lehet épp kellemes jelen körülmények között ebben a farmernadrágban - ami bár bőbb az enyémnél, de sebaj - így lassan neki is könnyítettem helyzetén. Leszedtem róla: kicsatoltam az övet, kigomboltam a gombot, lehúztam a cipzárat, és az ő közreműködésével segítettem neki kibújni belőle.
Még a gondolat, mi szerint egy fiúval készülök éppen lefeküdni hímegyed létemre nem is annyira megrémisztő, mint az, hogy a saját iker-bátyámmal. Kissé érdekesnek mondanám a helyzetet: egy szó, mint száz - ez a sors iróniája lehet! Ha az ikertesómmal fekszek le, akkor abból csak arra tudok következtetni, hogy valóban egoista vagyok, hiszen Tom szerintem - így elnézve - ugyanolyan felépítésű, mint én (kivéve, hogy őneki izmosabb a felsőteste). Az alkalmat illetően nem találok megfelelő szavakat, hiszen jelenleg nem érzem kínosnak a felállást, vagy netán undorítónak. Á! Annak pláne nem.
Lassan az utolsó akadályt jelentő ruhaneműtől is megváltunk és már vártam, hogy most mi lesz: Ő vagy Én? Minden esetre az az önbizalmának jelentene egy akár halálos törést, ha most én másznék bele először, így természetes reakció, hogy ő fog belém... szóval: testhelyzetünkön változtatva most én kerültem lentre, és ő meg felettem tornyosult, mialatt beférkőzött lábam közé... eleinte kissé fájt, de aztán már élvezetesebb volt, hogy bennem mozgott a nemi szervével. Igen: finoman hatolt be személyes aurám várába (ha nevezhetem ennek), és odabent is csak óvatosan működött. A mozgássorozat végett kissé talán nyikorgott a kanapé és átfutott a fejemen a gondolat, hogy "Jaj! Csak Kevin meg ne hallja." - de hamar elhessegettem ezen negatív tényezőt és élveztem a helyzet fennállását.
***
"A csúcson kell abbahagyni!" - tartja ez a helyes mondás, amit jelenleg egyáltalán nem tartok fair dolognak... úgy terültem ki a kanapén, mint egy megnyúzott béka, és szorgalmasan lihegtem. Tom sem tett másként... majd legelőször ő tört meg:
- Legközelebb kipróbáljuk gumival is?
Az oxigén pótlásom hirtelen leállt. Pupillám kitágult, minek következtében egy gyors mozdulattal felültem testvérem mellé az ágyra és tarkón csaptam:
- Ó, hé... nem tudtam, hogy keményen szereted!
- Te barom! Nem használtál óvszert?
- Minek az? Nem vagy szuka, hogy lebabázzál.
- Jó, de Tom: a higénia!
- Szarom le. Pasi vagyok, ergo mocskos vagyok.
Megjutalmaztam még egy sokat nem mondó tarkóssal, amire idegesen nézett rám: megragadta a csuklómat és letepert az ágyra. Egy kissé hirtelen ért a dolog szóval nyekkentem egyet, mintha most vágtak volna földhöz, amire mind ketten a szobaajtó felé néztünk. Odabent sötét volt. Kevin minden bizonnyal alszik. Hát ez kész szerencse! Hú, de jó kör volt...
- Állítsál magadon, hé!
- Mert? Ki vagy te?
- A bátyád?
- És?
- Na jó. Miért fontos a gumi?
- Tudod: a homoszex közben nagyobb az écesedés esélye...
- Bill, tesók vagyunk, ha éces lennék, vagy te akkor arról tudna a másik, nem de?
- Igaz.
Felálltam és összekapartam a ruháimat. Azért kicsi szédelgés még mindig akadt. De nem mondhatnám olyan durvának. Tommal lassan felkapdostuk a ruháinkat, bementünk a fürdőbe és átöltöztünk. Kiérve már a csapat épp a padlón szinyelt.
- Részeg bagázs.
Adtam hangot elmémben legelőször átfutó gondolatmenetnek, minek után Tom kuncogott egyet. Átkarolt és betértünk a szobába - hátra hagyva a nappali közepén fetrengő Oscart, Leonardot és Justint. Elalvás előtt még adtam egy búcsúcsókot Tomnak, amire ő magához ölelt:
- Ó Bill...
- Mi van?
- Ez az első alkalom, hogy te smárolsz le engem.
- Igen?
Tekintetem gyorsan felreppent a Tom felett szinyelő Kevinre, aki a fal felé fordulva horkolt, majd folytattam megkezdett mondatom:
- Azt hittem már volt ilyen máskor is.
- Nem.
- Nem baj! Mostmár volt. Jóéjt Tom!
- Jóéjt Gyönyörűm...
Igaz már háttal voltam neki, de erre a "gyönyörűm" jelzőre visszapördültem bátyám felé:
- Lehet, hogy buzi vagyok, de még mindig nem vagyok csaj.
- Bocs. Aludj jól! Álmodj velem...
- Oké, remek... veled fogok rémálmodni!

2011. december 8., csütörtök

Szavazás vége! :)

Halihó! ^^

Vége a téli dizis szavinak. És megint sikertt értem el! Bár egy illetőnek nem tetszett ez a kinézet, de 9 embernek igen. :) Ennek örülök, hogy a többség nem sírja vissza a dizit! ^^ Sajnálom Viki... azt hiszem te voltál az, akinek a régi jobban tetszett, ugye?
Nos a pendrive szerkentyűm még mindig a drága irodalom tanárnőmnél leledzik - de állításai szerint holnap első órán kézbe kapom! Vajon mennyi igaz lesz belőle? Higyétek el: már nekem is elvonásaim vannak. :( De szurkolok, hogy visszakapjam! *.* Addig is: minden jót nektek! :)

pussyy: Meloddy

2011. december 4., vasárnap

Mi szerint: az angyalok is bűnbe esnek ;)

Sziasztok!

Tegnap este valami rendkívüli okból kifolyólag mégsem tudtam aludni, és (bár kézzel, de...) megírtam egy novellát! Ma tüstént begépeltem, amint befejeztük anyuval a rendezkedést, és tessék! Itt van. Remélem tetszeni fog - bár nem épp valami hű, de hűha mű... :S Írjatok ha más a véleményetek! ^^ És köszönöm az eddigi szavazatokat. ;)
A "Twincest In The School" következő része várható akkora, mikorra vissza kapom a laptopomat! xD

Pussyy: Meloddy


~Ő és Én~
NOVELLA

2006.november 29.
Amit iránta érzek lehet csak puszta féltékenység - de máshogy sosem tudtam még rá nézni, csak ezzel a tömör irigykedéssel szememben. Ő valahogy túl tökéletes... borzasztóan utálom, ha valaki tökéletesebb, mint én! Rossz hatással van az egómra - vagy nem is tudom. De ez a tömör gyűlölet általában múlandó mikor kedves arcán mosoly húzódik, és mézédes hangján a nevemet mondja. Ó, szinte már hallom a fülemben: Tom... TOM...
Ő talán nem tudja magáról, hogy mennyire tökéletes, és hogy mennyire lefogja az ember összes figyelmét. Fiú létére olyan mesebeli szépsége van, ami egyszerre elrettentő és vonzó is számomra. De az IQ szintje már kevésbé lekötő... igaz is: iskolában okos, és aktív volt, amíg nem lettünk magán tanulók - így most nem tud mire fel aktív lenni, mert a magántanárok csak levezetik a tananyagot. Meglehetősen ritka ha kérdeznek! De Ő... még így is sokkal feljebb valónak tűnt! Bár... a bandában is ő a legkedveltebb arc. Neki van a legtöbb rajongója! Ezzel talán tisztában is van... de mégsem érzem azt a felhőtlen önbizalmat benne, mint talán saját magamban. Vajon ez miért van?
Bill ritka egy cserebogár. Az öcsém, szóval én már csak tudom! De van amit nem tudok: miért tudom ennyire utálni és szeretni is egyszerre? Borzasztó. Neki talán nem mutatom ki a bennem tomboló 3. világháborút, de még csak az előtte való gazdasági válságot sem... vagy utánna? A francba is... én nem ő vagyok, hogy tudjam mindezt! De amit tudok az az, hogy a világtörténeti korszakok közül most talán a jégkorszak bánatos viharfelhői cikáznak elméink körül... legalábbis részemről.
Hát mostmár folytatta előbb megkezdett beszédjét miközben az interjús csaj szája elé tolta a mikrofont:
- Igen... Tommal remekül megértsük egymást! Ez a kérdés meglehetősen gyakori, de nem tudnánk élni a másik nélkül.
Kár, hogy nem csak a saját nevében beszél... bár! Mi lenne ha nélküle kéne élnem? Ó ne! Az még rosszabb...
- Ugye Tom?
- Hogyne!
Iparkodtam a gyors reaggal, majd Bill visszafordult a termetes domborulatokkal megáldott szöszi felé, aki mint egy barbi baba csak mosolygott egész idő alatt. Irritál ez a mosoly... borzasztóan irritál!!! De nem annyira, mint Bill tökéletessége...
***
Az interjú után mindenki haza ballagott. Georgnak még el kellett intéznie valamit, szóval csak Gustavot kellett hazafurikázni, aztán kettesben maradtunk az új kocsimban. Persze neki egész idő alatt be nem állt a szája: energia vámpír. Ugye azokat a ritka fárasztó egyéneket nevezzük annak, akik a közvetlen közelünkben vannak, és a türelmünk elszívása a fő táplálék számukra? Igen, minden bizonnyal.
- És amúgy szerinted is illik a szememhez a krém színű blúz?
Mintha egy nővel lennék összezárva... te jó ég! Visszatérve az energia vámpirizmusra: ez ellen van is ellenszer, ugye? - reménykedve mosolyodtam el - az ellenszer az rá, hogy teljesen kikapcsolok, rá sem nézek, és csak bólogatok, nem de? Dehát ezt meddig kell csinálni?
- Na ugye. Szerintem is.
És pedig most meg se szólaltam! Még csak nem is bólogattam... nos: mára már biztos vagyok benne, hogy az öcsém egyike a legfárasztóbb energia vámpírok TOP 10-es listájának, misztikus négyeséből, csak kérdéses, hogy melyik helyet foglalja el...
- Jaj olyan éhes vagyok. Hallod! Nem tudsz egy kicsit sietni? Már nem mintha zavarna ez a tempó, de sokkal jobb lenne ha kicsit gyorsabban haladnánk! Kilyukad a gyomrom...
Biztosra veszem: az elsőt. Ő a lista Number 1-ja! Ebben olyan biztos vagyok, mint abban, hogy most az én energiámat szívja... na jó! Nem kell ránézni, nem szabad meginogni... még a szakadék legszélén sem!
- Hallod, haragszol?
- Micsoda? Miért haragudnék?
Késő: végem. Mára ennyi volt! Késő, mert ránéztem. Kissé elvesztem a tekintetében, így nehezemre esett az útra és rá is egyszerre koncenrtálni. Lábamat véletlenül leemeltem a gázpedálról, és leálltunk. Nos: megtörtem. Ez a csodálatosan tökéletes ikertesó örökké csak zavaró tényező! Vagy talán nem is annyira... jaj! Már megint min gondolkozom? Jézusom... teljesen elvarázsolt!
- Öhh. Leálltunk.
- Basszus. Én is tudom, hogy állunk! Persze miattad.
- Miattam?
Elképedt. Zavartan lesütötte a fejét, amire akarva-akaratlan előtört belőlem ezen mondandó:
- De nem, igazad van, miattam. Ne haragudj, Bill!
- Biztos nem miattam?
Nos: ez meg a másik... szégyenlős és pesszimista. Meg aranyos... hűha! Mik nem jutnak eszembe róla... ehem! És ez a "nézdcsakdecukivagyokmegmilyenbéna" álarc a legtöbb embert kizargatja a normális kerékvágásból, így engem is... leállítottam a motort. Aztán felé fordultam:
- Tudod Bill rengeteget beszélsz és én ezt...
Rühellem - akartam mondani, de nem bírtam, mert tekintetem megakadt ajkain. Sajátjaimat kissé eltátottam és csak néztem az övéit. Mégis miért? Talán azt várom, hogy mikor fogja be újból?
- Te ezt ... ?
Kérte, hogy folytassam amit megkezdtem, de aztán sehol semmi, mert már a nevemet is elfelejtettem! Ki vagyok én? És mit akarok egy ilyen már hogy nem földöntúli szépségnek mondható fiútól, mint az öcsém? Hozzá sem érhetek, olyan tökéletes!
- Tom?
Zökkentett ki benső monológomból, amikor is szájáról a tekintetem varázslatosan mély szemébe vándorolt. Hirtelen eszembe jutott valami: szex. És nem tudom miért! Ez általában csak nőknél szokott belém robbanni, de hát Bill meg... úgy fest örökké csak az eszemet veszi!
- Mi van?
- Jézusom, neked benső vérzésed van? Basszus. Olyan köcsög vagy! A szokásosnál is köcsögebb!
- A szoká... ?? MI?!! Kérlek: inkább ne beszélgessünk.
- Benne vagyok.
Persze nem telt bele egy öt percbe és újból felszólalt:
- Merre vagyunk?
- A türelmem határán! Köcsög.
- Én?
- Ja!
- Bazdki: ha én köcsög vagyok, akkor te meg egy bödöny! Hogy én vagyok a köcsög... cehh!
Nem. Még nem ölöm meg. Majd otthon, hiszen úgyis egy köpésnyire vagyunk!
***
A lakás zárva volt. De nálam mindig van pótkulcs, ha a szétszórt öcsémnél nincs is! Behelyeztem a kulcsot a zárba, és elfordítottam kétszer, majd berobbantam a lakásba, és bevágtam magam mögött az ajtót, de csak egy nyekkenés volt csapódás helyett. Te jó ég! Elfelejtettem, hogy Bill meg mögöttem jött.
Gyorsan kinyitottam az ajtót, és láttam, hogy az orrát fogta. Szemébe könnyek gyűltek, mire megkérdezte:
- Miért gyűlölsz ennyire mostanában?
- Ki? Én?
- Igen! Az lehet, hogy interjúkban mindig arról beszélsz, hogy mennyire szeretsz meg mittudom én - de ebből mennyi igazság van?
- Minden, Bill! Tudod: téged nem lehet nem szeretni. Ez van! És ez az ami szúr...
- Hol? Mit?
- Itt bent, te vaklégy!
Nem szólt rá semmit. Sírásával együtt az eső is eleredt. Nedves cseppjei oly' mód koppantak a tetőn, miközben még kisebbekké váltak, hogy azt hittem jégeső, de ez nem így van. Odamormogtam neki lesütött fejjel:
- Gyere be. Itt megázol... senki sem akarja, hogy beteg legyél, és emiatt ne tudj énekelni!
- Hát téged csak ez érdekel?
- Hát igen! Na gyere.
Persze besétáltam előtte, és hallottam, hogy becsukta az ajtót. Hirtelen még fáradtabb lettem, és mintha valami lehúzott volna a földre! Már a koncerten is éreztem, de annyira nem mint most. Hű de émelygek! Fel kell mennem a szobámba. De előtte közöltem öcsémmel a tényeket:
- Hú... vaze! Szétszakad a fejem. Fúh! És még melegem is van. Talán még szédülök is...
- Tessék?
- Te süket vagy?
- Nem! Hallottam mindent! Csak... ez most komoly?
- Jaja. De ma "leszarom napot" tartok, szóval jóéjt!
- Jóéjt, Tom...
Megint kimondta a nevem... és megint úgy éreztem, hogy beizgulok! De sehol semmi. Velem sajnos minden rendben. És ami még bántóbb: vele is. Vagy inkább benne is...
Felmasíroztam a lépcsőn és egyenesen a szobámba vettem az irányt. Hatalmas rumli volt, az ágyamra is alig fértem rá. De ma valósággal "leszarom nap" van, vagyis ezzel sem törődtem. A ruha és üdítős doboz kupacot lejjebb tolva ledőltem az ágyamra. Pont a párnába fúrtam a fejem és valami fura illatot éreztem: hajlakk. Ez Bill hajlakkja! Ó persze... hiszen tegnap rosszat álmodott a Lelkem és olyankor mindig hozzám jön. Ez már kicsi korában is megvolt, és most 17 évesen sem lett másként... valami okból kifolyólag hatalmasat szippantottam a párnámba, minek következtében egy pihe is beleszált orrlyukamba - és ezt követően tüsszentettem. Aztán mintha hangot hallottam volna a konyhából... felálltam és elindultam lefelé, de a lépcsőfordulónál leültem az egyik fokra, és hallgattam öcsém panaszkodását - minden bizonnyal anyunak.
- Ma sem volt másként. Szerinted mit csinálhattam? ... nem, azt mondta nem haragszik, de ez biztos nem így van! ... Anya! Hallanod kellett volna ahogy beugatott! ... Nem! Nem sírtam! ... francba is: de sírtam... ezt meg, hogy érted? ... nem hinném... most fent van a szobájában, azt mondta rosszul van! ... nem hinném. ... persze vettem, de akkor még hívjál ha tudsz! ... persze, hogy tudom, hogy el van 11 óra... oké, én is téged, szia!
Na ebből elég! Hirtelen felálltam, de úgy megszédültem, hogy egyből visszaültem. A következő percben találkozott a tekintetünk, ugyanis ő maga is hirtelen felfelé tartott. Kissé elpirultam, mert lebuktam a hallgatódzást illetően, de most ez zavart a legkevésbé... felálltam, megkapaszkodtam a kapaszkodó abroncsba és rávetettem szúrós, de sokat nem mondó tekintetemet csodálatos öcsémre:
- Te majom! Mondtam, hogy nem haragszom! Hülye vagy te? Ha valamit mondok az úgy is van. Nem haragszom, csak dühös vagyok!
- Az nem ugyanaz?
Lépett elém, mire én a kapaszkodó helyett inkább belé kapaszkodtam. Vékonyka karjaiba belemarkoltam, hogy stabilizáljam magam, de közben éreztem, hogy leizzadok. Egy fél pillanatra elhomályosodott a látásom, de hamar normalizálódott.
- Azta rohadt! Na már a látásom is homályos...
- Tom? Minden oké, tutira?
- Igen, te agyalágyult már ho...
Csak eddig jutottam, mert rádőltem. Teljesen kibillentem a stabilitásból és csak előre zuhantam. Bill gyenge teste nem nagyon volt strapa bíró, ezért természetesen hátra csuklott ő is, minek következtében 4 fokot gurultunk, de aztán egy két perces fetrengés és nyavajgás után Bill felpattant és könnyes szemekkel rám meredt:
- Tom, te egyáltalán nem vagy jól! Sőtt: ellenkezőleg!
Bebújt vállam alá és a karomat áthelyezte saját vállára, minek után a kapaszkodón kapaszkodva feltámogatott a szobámig. Tudom, hogy ez minden bizonnyal csak egy egyszerű hőemelkedés, vagy nem tudom, de ő rögtön azt hiszi, hogy szívbeteg vagyok! Ami azt illeti... ebben már érzem, hogy van valami! Nem gyakorlatias értelemben használva, hanem sokkal inkább elméletben... ez olyan szívbetegség, ami mindenkivel előfordul...
- Na most hol vagyunk?
- Nem várhatod el tőlem, hogy bevigyelek abba a disznóólba, Tom!
- De ez meg a te szobád.
- Tudom. Az én tiszta, rendezett szobám! Tegnap reggel korán felkeltem és unalmamban írtam két dalszöveget, meg összepakoltam a szobámban. Szép lett, mi?
- Csodás.
Hangom természetesen szarkasztikusan csengett, és közben éreztem, hogy a fülem is bedugul. Bill hirtelen felállt, amire fel én - nem tudom miért, de... - megijedtem!
- Most hova mész???
- Lázmérőért. Beteg vagy, Tom!
- Oké menj. De előtte várj még egy kicsit!
- Hm?
- Kérlek szépen: mondd ki még egyszer a nevem...
- Mi van?
- Kérlek!!
- Öööhh. Tom?
- Köszönöm...
Pislantott egyet, majd kiment és legközelebb a láz mérővel tért vissza: a hónaljam alá dugta és utánna leült az ágy végébe. A lábamhoz. Hirtelen jött ötletem által vezérelve szóvá tettem akaratomat:
- Gyere már feljebb!
Szeretem ha beteg vagyok, mert olyankor bármit megtesz nekem.
- Itt vagyok.
- Nem, még közelebb!
- Most jó?
Már egy vonalban ült a vállammal, és félig felém volt fordulva. Hát ha eddig bejött akkor... és tovább navigáltam:
- Most vedd ki a lázmérőt!
- Jó.
Kivette, megnézte.
- Hát Tom... 39,5!
- Ó de jó. Most tedd le az asztalra, aztán gyere vissza!
- Okés.
Engedelmesen felállt és letette az asztalra. Aztán visszatért előző pózunkba.
- Kösz.
- Ugyan... beteg vagy!
- Igen...
Szerencsére! - aztán további ötletek jutottak eszembe, és ismét navigáltam:
- Hajolj közelebb, kérlek.
- Hőha! Ismered ezt a szót?
- Csak csináld!
Megtette ezt is. Immáron biztos voltam benne, hogy bármit megtesz, amit kérek, szóval további utasítás gyanánt erre kértem, vagyis inkább parancsoltam:
- Csókolj meg!
Talán magam sem tudtam teljesen miért, de erre vágytam a legjobban. A szerelem is szívbetegség, nem? Halálos!
- Micsoda? Ennyire rosszul vagy? Hozzak valami gyógyszert?
- Nem! Csókolj meg! Az lesz most a legjobb gyógyszer.
- Biztos?
- Biztos.
- Komolyan?
- Komolyan!
- Ajjvéé...
Sajnálkozott. A holdfény áradatában is tökéletesen láttam, hogy elpirult és azt is, hogy... várjunk csak? Tetszik neki az ötlet?
Lassan, szörnyen lassan kezdett hajolni ajkaim felé, kezemet kiszabadítottam a takaró alól, és beletúrtam sűrű hajkoronájába, aminek ugyanolyan varázslatos illata volt, mint amilyen csodás ő maga. Csodás, de olykor ideggyilkos! Lassan lehunyta sűrű, fekete erdő szerű szempilláit, és kis résre nyitotta rózsavörös ajkait. A szájfénye már kissé lekopott róla, és még így is csodálatos, valamint kívánatos volt! Részemről. Tarkójánál megálljt parancsoltam kezeimnek, és mint egy kiéhezett pióca, úgy cuppantam szájára! Nem egyszerű csók volt, hiszen a pillanattal élve nyelvemet rögvest átfúrtam szájába, hogy megkeressem az övét, és azok - mint két egymásra talált szerelmes - nekiestek a másiknak. Ízlelő bimbóim diadali örömtáncot jártak, és Bill nyelve volt a pár. Tökéletes, igazán hasonlító pár...
A pillanatban hirtelen jött hev fogott el, minek következtében még erősebben húztam magamhoz Billt. Öcsémből halk nyögések távoztak, amik talán a meglepettséget is jelenthették, de egyaránt az élvezetet is. Valami viszont nadrágomban is megmoccant... a jó öreg Dínó! Hát... átmutálódott egy felbőszült, kiéhezett tirannosz rexbe, és borzalmas erővel rángattam magamra öcsémet. Szegény kis béna nem is tudott mit kezdeni, mert erősebb voltam nála... elértem, hogy leszedje rólam a takarót, és, hogy csípőm táján foglaljon helyet, és szerintem ő is észrevette Tirex éppen megkezdett akcióját, mert leülve felszisszent. Számomra a láz olyan hirtelen ment el, mint ahogy jött és már nem volt más csak a vágy... IRÁNTA. A megtestesült tökéletesség iránt! De olybár tűnik, csak azért találtam tökéletesnek, mert mindvégig szerelmes voltam belé... nos igen: a saját iker-öcsémbe. Kissé beképzeltnek éreztem magam -de hamar kivertem fejemből... aztán visszazuhanva a valóságba csak azon kapom magam, hogy eltűnt a pólóm. Hol van a póló? Hova tűnt az a póló? De utánna rájöttem: ő szedte le rólam, én pedig neki nyújtottam segédkezet ebben. Már én is teljesen ültem - ő pedig rajtam... - és a következő percekben az övével vaciláltam. Lassanként kibújtattam minden egyes fokba akasztott vasdarabot, és szétfeszítettem. Rátértem a gombra, de gyorsan likvidáltam azt is. A cipzár jött magától, mert láthatólag nem csak Tirexet izgatta meg a helyzet... hirtelen feltérdeltem, ő pedig lefordult rólam. Továbbra sem váltak szét ajkaink és hirtelen a nadrágot is leszedtem róla. Nem kellett sokat várnom, míg az enyém is hasonló sorsra jutott, aztán már csak egy darab, zavaró tényező volt. A boxer. De ezzel is könnyű dolgom volt: simán eltávolítottam róla, és ő pedig ezzel egyetemben rólam is.
Az első, komolyabb lökés minden bizonnyal fájt neki... hiszen felszisszent! Kérdeztem is, hogy minden oké, -e? De gyorsan lerendezte egy bólintással, majd ismét nekem esett. Ezen esemény fejlemény kissé elriasztott, és már nem is tartottam olyan jó ötletnek (hanem fantasztikusnak -de mindegy)... bár mégsem hagytam abba: lassabban, finomabban igyekeztem mozogni... persze minden cselekedetemre volt jutalom: egy igen kéjes felnyögés - de nem számít. Ez csak növelte a bennem tobzódó vágyat... aztán közeledve a csúcsponthoz, a végső extázishoz már egyre könnyebbnek éreztük a dolgok kimenetelét, és immáron megengedhettük magunknak, hogy hangosabban nyögjünk, és néha még egy felkiáltás is belefért - hiszen nincs itthon senki a macskákon és a kutyákon kívül... azok meg nem érdekelnek ilyen esetekben!
***
A lázam valóban elszállt, és hajnal tájt ugyanúgy vissza is köszönt. De nem érdekelt. Tudom: ha szédülök ő megtart, ha fáj a fejem, ő elűzi ezt a fájdalmat, ha izzadok, ő lehűt - ha szeretem, viszont szeret. Ez az este elég is volt arra, hogy minderre rájöjjek! Bár azt tudom: ő és én két teljesen külön világban élünk, de mindig van egy kis kapu, amin keresztül át tudunk járni a másikhoz.
- Miért utálsz?
- Soha nem utáltalak, te értetlen! Egész végig csak az zavart, hogy ikertesók vagyunk, de te mérföldekkel tökéletesebb vagy nálam.
- Én?
- Hát nem is a macska!
- Ezt meg honnan veszed? Tök olyan vagyok, mint te, vagy, mint bárki más... ember vagyok, nem dereng?
- Ember? Valóban. Elképzelhető, de csak mert száműztek az angyalok közül.
- Imádom az ötleteidet.
- Én is! Zseni vagyok.
- Hehh.. na persze. Jóéjt Tom.
Elfordult a fal felé....
- Jóéjt Bill.
Viszonoztam, majd hátulról hozzá bújtam. A kedéjek alattam már csillapodtak, és Bill egyenletesen dallamos szuszogására üdvözöltek engem is álomföldön. Itt, ahol ez a kirekesztett angyal végig a kezemet fogja - egy életen át.

THE END